gyógyulás betegség új élet

   Ma, amikor este végre besötétedett, kievickéltem az ágyból, előkerestem a kedvenc narancssárga fűzős edzőcipőmet és visszacsoszogtam a szobámba. Hanyatt feküdtem az ágyon és megpróbáltam minél óvatosabban magamra varázsolni a cipőt. Pár perc próbálkozás után úgy döntöttem, megfeleltnek tekintem az eredményt. Csak az egyiket tudtam rendesen megkötni. Úgy gondoltam, a másik majd megköti magát út közben.  

   Felkaptam egy kulcsot, zsebre raktam anya telóját, hogy értesítsek valakit, ha újfent összeesnék. És figyeltem az időt. 18:20. Vettem egy nagy levegőt és lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét.

   Odakinn kellemes, hűvös levegő fogadott. Ideális. Kiértem az utcára. Végre. Dió macska az ajtóban várt. Gondolom nem engem, de legalább nem egyedül indulok. Pár lépés után elővettem a telefont. 20 másodperc. Ez igen. Csak így tovább. A fákról gőzerővel hullott a levél. Bokáig gázoltam az avarban, ráadásul a házunk előtt ráléptem egy dióra. Arra gondoltam: Ami nem öl meg, az elpusztít. Nem. Nem jó. Megerősít. Igen. Az első 4 percben félhangosan mantráztam, hogy 'Minden oké. Megcsinálom.' A sarkon befordulva kezdtem fellélegezni. Akkor vettem észre, hogy milyen piciket lépek, a karjaimat nem mozgatom séta közben. Hangosan veszem a levegőt. Még jó, hogy épp senki nem jár erre. 

   Annyira féltem, hogy szinte azt is elfelejtettem ki vagyok. Csak a lépések maradtak. Elhaladtam  a Fenyő csemege előtt. Kis cetli az ajtón, ma csak 6-11-ig voltak nyitva. Erről eszembe jutott, hogy hiányzik az, hogy boltba menjek. Hogy vegyek egy kis narancsot, vagy bármit. Január óta nem láttam az eladónőt. Még ő is hiányzik. Van olyan, hogy mindenki hiányzik? Egyszerre? Mintha mindenkit szeretnék.

   Laci házának ajtaja elé értem. Néha hallom a hangját, mikor a mi utcánkon át igyekszik valahová és elmegy a nyitott ablak előtt. Szeret magában beszélni és énekelni. Én is. Lehet, hogy én is megbuggyantam. De inkább csak magányosnak érzem magam. Valószínűleg ő is. 5 percnél tartok. Örömöt érzek. Ahogy megfordulok egy erre járó autó fénye épp rám esik. Ettől kiráz a hideg.

   Továbbra is félek, hogy a belém hasító fájdalom egyszer csak elviselhetetlen lesz és nem tudok többet lépni. Sokszor álmodom ezt. Hogy le kell hasalnom a járdán. És emberek néznek és mutogatnak. 'Még erre sem képes.' 'Nem tud mozogni.' De elhessegetem ezeket a gondolatokat. Mert épp valami hihetetlent teszek. Valamit, amiről fél éve már teljesen lemondtam. Élek. És újra járni fogok. Most is azt teszem. Ha hazáig kibírom, megállíthatatlan leszek. Felépülök. Kívülről nevetségesnek tűnök. Tudom. Akik ismernek, vagy elkerülnek vagy értetlenkednek és kérdezgetik, meddig akarok még így élni. A szobám magányában. 25 évesen. Egy gerincbetegség miatt. Hát eddig. Visszaépítem magam. De nem a korábbi önmagammá. A korábbi én idén februárban már haldoklott. Az összeomlásomat követő hónapok még pokolibbak voltak. Februárban eldöntöttem, hogy öngyilkos leszek. Figyeltem, hogy a lehető legkevesebb holmim maradjon a házban szanaszét. Ne is emlékeztessen rám semmi. Épp elkezdtem volna az utolsó szekrényből is kipakolni a cuccaim, amikor hirtelen olyan éles fájdalom hasított a derekamba, a keresztcsonti részbe, hogy alig bírtam elvonszolni magam az ágyamig. Ott feküdtem egy órán keresztül magzatpózban. Minden pillanatban azt hittem, elájulok. Nem létezik ilyen fájdalom. Ömlött a könny a szememből, pedig nem is éreztem, hogy sírok. Egy óra múlva a tőlem pár centire lévő telefonért nyúltam. Annyira kitisztult a fejem, hogy fel tudtam hívni az anyámat. Dolgozott, de amikor eldadogtam neki, hogy mi van, azonnal letette és hazajött hozzám. Mire hazaért, már bepisiltem. Ami ezek után történt, az még ennél a hihetetlenül fájó és megalázó helyzetnél is rosszabb volt. 

   A várakozás. Hogy majd valaki segít, hogy majd jobban leszek. Aznap még nem is sejtettem, hogy vége az addigi életemnek. Máshogyan, mint ahogy elterveztem, de vége. Hogy hetekig nem tudok majd lábra állni. Hogy az ezt követő hónapokban is csak annyira leszek képes, hogy a fürdőszobáig elmenjek, ha muszáj. És hogy az első 3-4 hónapban az egyetlen egy kívánságom az lesz, hogy meghalhassak, mert ezt nem bírom. Anya is tudta, min töröm a fejem. Elszedte a fájdalomcsillapítókat. Másra úgyse lettek volna jók. A legerősebbet kaptam a felírhatók közül és semmit sem használt. A fájdalomcsillapító injekció sem. Az orvosok közömbössége, hogy még vizsgálatra sem akartak elküldeni, annyira fájt, hogy többször is megkérdeztem magamtól, nem álmodok-e.

   Aztán elkezdtem utánanézni neten a tüneteknek, újabb és újabb idegsebésznél próbálkoztunk, könyveket bújtam, ha épp nem sírógörcsöm volt; Kínában tanult és közönséges csontkovácsok, gyógytornászok, tornák, úszás, természetgyógyász, spirigyógyítók, agykontroll, pránanadi, gyógyteák, étrendkiegészítők, cseppek, kövek, varázslás, ima, mudrák, légzőgyakorlatok, kineziológus, gyógymasszőr, meditáció és amit még el lehet képzelni. Rengeteg módszer közül választhattam, párhuzamosan csináltam őket egyre és egyre jobban bízva, hogy valamelyik majd segít. És a legfurcsább rájönni arra, hogy egyik sem fog segíteni. Nem volt olyan módszer, ami meggyógyítana egyetlen nap vagy hét alatt. De mindenhol olvastam gyógyulásokról. És a holisztikus terápiákban azt, hogy a test nem válik el a lélektől. És egyre inkább megéreztem azt, hogy pocsékul vagyok. Nemcsak kinn. Belül is. Már fizikailag is fájt élni. Bűntudatom támadt attól, hogy még mindig a szüleim terhére vagyok. A testvéreimnek példát akartam nyújtani vagy legalább a barátjuk akartam lenni, de észrevétlenül szinte már őket is gyűlöltem. De legjobban magamat.

   És még most is tele vagyok fájdalommal. Sok helyen olvastam és a kineziológusom is azt ajánlotta, hogy vegyek elő egy gyerekkori képet. Nem is mertem mondani neki, hogy annyira utálom a rólam készült fényképeket, hogy jópárat elégettem a gyerekkoriak közül is. Végülis találtam egyet, amin csak én szereplek. A házunk előtt készült. Senki ne kérdezze, miért vagyok ilyen kis ufonauta vagy miért szeretek a susnyásban játszani. A mai napig akkor érzem magam a legjobban, ha egyedül vagyok a kertben vagy egy erdős helyen. 

gyógyulás betegség új élet

   Szóval nekem segít, hogy látom, valaha volt egy olyan pillanat az életemben, amikor felhőtlenül boldog voltam. Az évek során rengetegszer megsérültem, mint a legtöbb ember élete során. Ennek következményeként imádtam sajnálni magam és szenvedni. És az ember abból kap még többet, amije már amúgyis van. Elképzelhető, hogy nekem az kellett, hogy beleroppanjak abba az életbe, amit éltem. Mert különben sosem ébredek fel. Nem mondom, hogy tudom, miként alakul a jövőm, de elkezdtem bízni. Abban, ami itt és most van. Gazdagabb embernek érzem magam, mint amilyen valaha voltam. A szüleim még mindig szeretnek és segítenek. És ez csodálatos. A húgom pedig nem fordult el tőlem, még akkor sem, amikor végképp elviselhetetlenné váltam. Mert hónapokig csak azt hajtogattam, hogy nem gyógyulok meg soha. És nem is akarok. Gyűlölök élni. Egyszerűen nincs értelme ennyi szenvedésnek. Minden barátom elfordult tőlem. Vagy azok, akiket még annak tartottam. És én is elfordultam a világtól. 

   De elkezdtem apró célokat kitűzni. Az első az volt, hogy ma, november 1-jén 10 percet sétálok az utcán. Ha márciusban odaülsz az ágyam szélére, és azt mondod, ez sikerülhet, valószínűleg elküldelek a francba. Persze készültem rá. Sétálgattam, tornáztam, nyújtottam, ahogy a gyógytornász mondta, amikor csak erőt éreztem rájuk magamban. És sikerült. Megcsináltam. Másnak nem nagy dolog. De nekem igen. Ez egy mérföldkő. Annak a reménye, hogy egyre többre vagyok képes. Úgy éreztem, érdemes lenne megörökíteni valahogyan. Ezért írtam ezt a bejegyzést.

   Bárhonnan vissza lehet jönni. Én ebben hiszek. És ha elolvastad ezeket a sorokat, biztos vagyok benne, hogy az sem véletlen. Az emberi lélek nagyon erős. A sérülése megbetegíti a testet, a sérülés gyógyulása során pedig erősebbé és egészségesebbé válsz mint valaha voltál.

gyógyulás betegség új élet