halál élet meditáció halalsprintNégy évvel ezelőtt, november elsején Zitivel, a lakótársammal kimentünk a rakpartra sötétedés után. Néhányan nem messze tőlünk, úszó mécseseket engedtek a vízre. A part mentén végig gyertyák égtek. Nekem akkor még egy közeli hozzámtartozóm sem halt meg, fogalmam sem volt arról, milyen lehet gyászolni valakit. Csak a hangulat csalt ki oda minket.

   Magunkkal vittünk egy gitárt, hátha zenélni támad kedvünk. Szépnek találtam a partot. Ahogy néztük az apró fényeket, melegség öntött el. De nem maradtunk sokáig. A klassz kis hangszerem folyton elhangolódott a hidegben, a kezem pedig jéggé dermedt. Valami halandzsa szöveggel elbúgtunk halkan pár dalt, aztán odaadtam a lakótársamnak a gitárt, hogy hazavihesse. Nekem még dolgom volt.

   Megígértem egy ismerősömnek, Gábornak, hogy elkísérem egy meditációs estre. Nem nagyon tudtam, mire számítsak. Annyira nem voltak a kedvenceim az elszállt ezósok, de mégis igent mondtam.  Már várt rám a Dugó téren, bepattantunk a kocsijába és 5 perc múlva egy nagy, kivilágított épület előtt szálltunk ki. Az előtérben ledobtuk a kabátjainkat, lerúgtuk a cipőt és benyitottunk egy tágas, meleg hangulatú terembe. Benn füstölőillat terjengett, altató ritmusú zene szólt. Meglepődve konstatáltuk, hogy majdnem elkéstünk. Már alig volt hely, a falak előtt körben már szinte mindenhol ültek. Az jutott eszembe, hogy így a megvilágosodás majd nem egymás mellett ülve csap tarkón minket. Milyen kár. 

   Én az ajtó mellett balra találtam helyet, Gábor pedig velem szemben ült le. Éppen 'Sok szerencsét!' tátogott nekem, mikor a melettem ülő középkorú férfi bárgyú mosollyal felém fordult. 'Üdvözöllek! Józsi vagyok.' - És felém nyújtotta a kezét. Engem ettől a műbékétől mindig is kirázott a hideg, éreztem, hogy el van szúrva az estém. Nem akartam nagyon illetlen lenni, de meghazudtolni sem akartam magam, úgyhogy a tenyerébe csaptam és annyit mondtam: 'Szevasz!'. Aztán elkezdtem tanulmányozni a plafont, minden további beszélgetést megakadályozva ezzel a nem túl udvarias gesztussal. Épp megfogadtam magamban, hogy többet tuti nem jövök ilyen helyre, se ismerőssel, se egyedül, amikor kinyílt az ajtó és egy kopasz, mezítlábas fickó sétált be rajta ruganyosan, vörös ruhában. Elhallgatott a zene. Arra gondoltam, buddhista vagy kopaszodik. Esetleg mindkettő egyszerre, mikor leült és meleg, barátságos tekintettel körbejártatta tekintetét a teremben összegyűlteken. Addig várt, míg a csend szinte tapinthatóvá nem vált. Ekkor végre megszólalt: ,,Szeretettel üdvözöllek benneteket! Ma a halálról fogunk meditálni. Csendesedjetek el, lélegezzetek a saját ritmusotokban. Ha valakinek kérdése van, még most tegye fel. Utána  elmélyülünk magunkban egy időre." Úgy tűnt, mindenki érti az instrukciókat, a mellettem ülő férfi feszes ászanába vágta magát és belekezdett valami eszelősen hangos légzéstechnikába. Vagy csak orrsövényferdülése volt, nem tudom, de szívesen oldalba csaptam volna. Egyébként senki sem szólalt meg.

   Lehet, hogy a többiek vágták a témát és hogy ilyenkor mit kell csinálni, de én némi információhiánnyal küszködtem, úgyhogy összeszedtem a bátorságom és felemeltem a kezem. Rám fordultak a tekintetek, a mesteré is, úgyhogy most már tényleg kérdeznem kellett. ,,Bocsánat. De hogy kell pontosan a halálról meditálni? Én még nem haltam meg, honnan tudnám akkor, hogy milyen az?" Néhányan a jólneveltség értelmében visszafolytották a kuncogásukat és várták, mi válaszol erre a kérdésre a 'lelki nyugalom vörös ruhás megtestesítője'.

   Kívülről valóban viccesnek vagy épp tiszteletlennek tűnhetett a kérdésem, de én végig komoly maradtam, mert valóban kíváncsi voltam a válaszra. Régóta foglalkoztatott, sőt. Néha kifejezetten frusztrált, hogy semmit sem tudok a halálról, pedig az elkerülhetetlenül bekövetkezik majd nálam is és minden szerettemnél. Azon tűnődtem, talán rosszul fogalmaztam meg a kérdést, mikor a Mester szelíden és kedvesen megszólalt. ,, Meditálj az Életen. " Értetlen tekintetemet látva, folytatta. ,,Semmi különösre nem kell gondolni. Tulajdonképpen nem is kell gondolkodnod. Ez természetszerűen benned van. Próbáld megérezni. Van-e a testedben életerő? Kerülj tudatába annak, ami benned folyamatosan jelen van. Vannak gondolatok. A fejedben. Aztán érzések. Ezek már az egész testedben. Változnak, jönnek-mennek. Ha ijesztőek vagy nehezek, akkor se menekülj el előlük. Csak figyeld meg őket. Légy nyitott. És lassan tér jelenik meg körülöttük, mely egyre csak növekszik benned. Ez az élet. Mindig is ott volt, ott van és ott lesz, csak éppen nem vetted észre. A tudatodat lefoglalta a gondolkodás. " Bár érdekesnek találtam a válaszát és valamiképp megnyugtatónak, úgy éreztem, nem kaptam igazi választ a kérdésemre. ,,És a halál? Ha ez az élet, akkor a halál a semmi?" Válasza során a hangja még szelídebb lett. ,, Nincs különbség. Amikor tudatába kerülsz az életnek, rájössz, hogy nincs halál. A formák azok, amik folyamatosan átalakulnak. A test megöregszik, majd porrá válik. De az élet sohasem szűnik meg létezni. Mindent áthat és elpusztíthatatlan. Minden pillanatban jelen van."  Erre már inkább nem is szóltam semmit. Ő pedig így folytatta: ,,Akkor hát javaslom, az idő hátralévő részében mélyedjetek el magatokban, és találjátok meg az örökké létező lényegeteket." 

halál élet meditáció halalsprinthttps://hu.pinterest.com/pin/201817627021024514/

   'Mi sem könnyebb'.- gondoltam. Lassan mindenki becsukta a szemét. A szuszogásunkon kívül semmi sem hallatszott a teremben. Vettem egy mély levegőt és én is becsuktam a szemem. Megpróbálkoztam a lehetetlennel. Szóval..gondolatok a fejemben. Naná. Ez nyilvánvaló. Érzések a testemben. Hát vannak. Kicsit ideges vagyok. Kényelmetlen ez a póz. Fújtat a szomszédom. Ettől nyugtalan lettem. De nem. Csak semmi gondolkodás. Figyelem az érzést. Én tényleg próbáltam, de nem ment. Ráadásul 5 perc múlva mardosni kezdett az éhség. Azon agyaltam, vajon nyitva lesz-e még a pékség hazafelé menet. Feltétlen szükségem van az energiapótlásra, méghozzá megfelelő minőségű és mennyiségű szénhidrát formájában. Szóval befalnék egy jó kakaós csigát. Kinyitottam a szemem. Hát ez nem igaz. Itt mindenki mélyen el van merülve önmagában. Még Gábor is csukott szemmel fürkészi a világmindenség titkait. Úgy éreztem, alkalmatlan vagyok a feladatra. Hülye meditációs est. A golyófejű szerzetest is végigmértem. Meglepő módon tényleg nyugalmat árasztott, ahogy ott ült törökülésben, békés arccal. Szerintem csak azért nem pattantam fel az első 10 perc után, mert ő is ott volt. Amikor végre 8-at ütött az óra, a mester visszakonferálta a résztvevőket a valóságba. Én is nyújtózkodni kezdtem, hogy ne lógjak ki annyira az átszellemültek sorából. Az ismerősöm odajött hozzám megkérdezni, hogy ityeg, mire én a pulóvere ujjánál fogva kihúztam őt a teremből. ,,Minden oké, csak húzzunk már egy ingergazdagabb környezetbe innen, ha lehet."

halál élet meditáció halalsprintEzt a képet Gáborral találtuk az után a bizonyos este után. Arra jutottunk, hogy ha belejövünk az elmélyülésbe, öregkorunkra valószínűleg így festünk majd egymás mellett. 

   Sikertelenségem a meditáció terén nemhogy elvette volna a kedvem, inkább meghozta. Pár nappal később egy szombat délelőtt arra ébredtem, hogy Ziti becsapja maga mögött a bejárati ajtót. Előző este beszéltük, hogy hazamegy a családjához hétvégére Tapolcára. Így aznapra egyedül maradtam. Kimásztam az ágyból, széthúztam a függönyöket, hogy felébresszen a Napból a retinámba jutó fény, és ahogy megfordultam a szobában, szembetaláltam magam szobatársam legrosszabb szokásával. Olyan rendetlen volt, hogy ha ezért díjat lehetne kapni, ő az összes létezőt bezsebelné. Az általa létrehozott kupirengetegben eltűntek a szoba körvonalai. Csoda, hogy nem estem át semmin, miközben az ablak felé igyekeztem. A hulladéktengerben fulladozva éreztem, ahogy egyre dühösebb leszek erre a lányra. Mindegy, hányszor beszéltük meg a dolgot, ő másnapra az egészet elfelejtette. Ebben a pillanatban vettem csak észre, milyen erős érzés ez a düh és tehetetlenség, amit érzek. Ezzel talán el lehet indulni. Leültem a szemétdomb közepén és becsuktam a szemem. Csak az érzésre próbáltam figyelni. De olyan intenzíven, hogy elfelejtettem gondolkodni is. Egy pár másodperc múlva mintha hirtelen kibomlott volna valami az érzések körül. Csodaszépnek éreztem. Még jobban átadtam magam ennek a figyelemnek és egyre tágasabbnak éreztem a bensőm. Mintha kívül is minden tágasabbá, teresebbé vált volna. A falak eltűntek körülöttem és beleolvadtam ebbe a gyönyörű, élő mindenségbe. Annyira jelen éreztem magam. Olyan felszabadító volt. Mikor újra kinyitottam a szemem, még mindig éreztem. Majdnem sírva fakadtam az örömtől.

   Az egész napom fantasztikus hangulatban telt, és amikor másnap délután Ziti visszatért, egy szót sem szóltam a kupiról. El sem pakoltam helyette. A konyhában teázgattam, és mikor bementem hozzá, azt láttam, hogy szó nélkül pakol, rendezkedik, nyugodtan, lazán. Soha akkora rend nem maradt utána mint aznap.  halál élet meditáció halalsprint

   Észrevettem, hogy nem tudom befolyásolni az élményeimet. Ez a fajta mély nyugalom és életteliség a legváratlanabb pillanatokban bukkant elő aztán az elmúlt négy évemben. Villamoson, boltban, egyetemi órán, koncerten vagy csak a szobám magányában. Eröltetni nem tudom. De egy közös van minden ilyen élményben. Valami folytán nyitottá válok és utána még sokáig velem marad egy békés érzés, hogy minden rendben van a világban. Halottak napján külön szeretek visszaemlékezni az első halálmeditációmra, ami bár nem sikerült túl fényesre, mégis elindított bennem valamit. Nem fogom azt mondani, hogy a haláltól nem kell félni, hogy nem létezik. De a jelenlét pillanataiban valóban, teljes egészében ezt érzem.     

halál élet meditáció halalsprint

halál élet meditáció halalsprint